Hamvadó cigarettavég,
ül a hamutálcán, s csendben végigég.
Kis cigaretta, te hidd nekem el,
hogy engem is csak égve dobtak el.
Voltam én, boldog, lángoló,
bíborpiros ajkat csókra csábító,
most a szobámban magam vagyok én,
s merengek a múltak ütemén.
Hittem néked,
s ezernyi csókban égett a nyár.
Égben, szívben azóta ősz van,
már későre jár, az én időm lejár.
Hamvadó kis fehér parázs,
megremeg az éjben, úgy veri a láz.
Nyugszik a tálca hamus peremén,
az ő sorsa pontosan enyém.
Zene szól az éjben már valahol,
a Hold fenn az égen jár.
Szívem, mint az expressz,
úgy zakatol, állomásnál majd megáll.
A szív az mindent nem bírhat el,
holnap tán az sem fáj,
ha szembejössz,
és nem is szólsz énhozzám.
Hamvadó kis fehér parázs,
megremeg az éjben, úgy veri a láz.
Nyugszik a tálca hamus peremén,
az ő sorsa pontosan enyém.
Zene szól az éjben már valahol,
a Hold fenn az égen jár.
Szívem, mint az expressz,
úgy zakatol, állomásnál majd megáll.
A szív az mindent nem bírhat el,
holnap tán az sem fáj,
ha szembejössz,
és nem is szólsz énhozzám.
Hamvadó cigarettavég,
ül a hamutálcán, s csendben végigég.
Kis cigaretta, te hidd nekem el,
hogy engem is csak égve dobtak el.